Életem legnagyobb élménye volt, ez a verseny. A legfontosabb, hogy végre sikerült 100 km fölötti versenyt teljesítenem. Megbizonyosodtam arról, hogy képes vagyok bármit elérni az életben, ha kitartó vagyok.

De kezdjük az elején!

Idén a sikertelen UTH után - bár nem kudarcként éltem meg - ez volt a második legfontosabb versenyem erre az évre.Egész nyár a felkészülésről szólt, a munka mellett. Több kisebb TT-n vettem részt, sok pozitívummal és negatívummal, amik arra voltak jók, hogy tanuljak belőlük. Pozitívan álltam neki ennek a versenynek.

Szállást, transzfet előre lefoglaltuk, Piros Petivel. Sajnos elég kevesen indultunk, magarok ezen a távon, utólag megértettem, hogy miért... 

Csütörtökön utaztunk ki, Petivel, Kassa felé, autópályát nem vettük igénybe. Jó döntés volt! Gyönyörű helyen mentünk. Kora délután érkeztünk meg Krynica-Zdrojba. Nagyon laza, vagány szállásunk volt. (farkatlan cica meg egy elemes kutya őrizte a portát) Földszintes szobát kaptunk, nagy erkéllyel, és egy taposógéppel. Még aznap este nyomtunk egy laza városnázást, meg egy gyors vásárlást. Én persze CH feltöltésre figyelve, vettem helyi sört.

Pénteket pihenéssel töltöttük a napot! Bementünk a városba (nappali városnézés), a postán vettem egy pár szuvenyírt a családnak és a haveroknak (hűtőmágneseket). Kicsit megnéztük a várost világosba, majd megvártuk a rajtcsomagfelvételt. Ekkor ellenőrizték a kötelező felszereléseket is, ami mellékesen egy egész A4 es lapon volt felsorolva. Vissza a szobába és megpróbltunk pihenni, ami nehezen ment. A görög-magyar meccset néztük pihenés gyanánt! Már 10 után elkezdtünk összepakolni a  felszerelésünket és kitalálni, hogy miben is induljunk neki az éjszakának. 

10 perccel a rajt előtt becsekkoltunk a rajtzónába, ekkor csak a személyit kérték csak el. Bátor voltam, rövidnadrágba, polóba, karmelegtőbe, meg egy vékony széldzsekibe indultam neki. 1 órakor meg elindultunk. Elég hosszan mentünk a városon belül, közben tökre feleslegessé vált a karmelegítőm, igy menet köben levarázsoltam magamról. Nem terveztem, hogy elfutom az elejét. Kivételesen pulzuskontrollal futottam, 160 volt a max értékem, amit nagyon ritkán léptem túl. Mire beértünk volna az erdőbe megtaláltam a helyem és azokat az embereket, akikkel tudom tartani a tempóm. Az idő megfelelő volt. Az elején próbltam normális tempót futni, persze ügyelve, ne fussam el magam, és ne fogyjak el.

Az első Ep hez 2:40 alatt értem (20 km), ami jobb volt, mint akartam. De nem éreztem, hogy elfutottam volna. Itt csak 2 pohárka kóla, meg a softok feltötése után mentem tovább. Most jött két brutál emelkedő, meg utána ugyanennyi lejtmenet is. Bennem jobban a lefelé maradt meg, mert nem emlékszem, hogy valaha futottam- e lefelelé úgy, hogy a botom használni kelljen, nehogy elessek, vagy kimenjne a bokám. Érzem, hogy jó időt megyek. Ezen a szakaszon ért a reggel, egy erdős részről, kiérve egy rétre, ahol szerintem fagypont körül volt a hőmérséklet, a legmélyebb pontját a köd takarta. Brutál szép volt. A 2. ponton tűz és leves is várt. Csirkelevest ittam egy pohárkával, jó zsíros volt, de fini. A kóla se maradt el. Cipőmből a vendégeket hazaküldtem, kicsit odaáltam a tűzhöz, majd indulás tovább.

Ezen a szakaszon volt a legnagyobb sár, az egész távon. Egy kerítés mellett mentünk, jó sokáig, itt sikeresen el is csúsztam. Egy magasabb pontra felérve, ráláttam a Magas-Tátrára, ami jó messze volt. Gyönyörű erdei úton hullámvasutaztunk. Itt kértem egy kis telefonos lelkiseggberúgást Zsófitól, hogy ne törjek össze. Félt távot már elhagytam és éreztem, hogy a lábaim már szarok, nehezen visznek előre. A ponthoz érve (64,2 km) már nem voltam annyira fitt, de sikerült ezt a távot lenyomni 10 óra alatt. Ezután már csak egy maratont kellett letolnom. Kicsit nyujtottam, pihentem, összeszedtem magam és elindultam. Innen már nem a lábam, hanem a szívem vezetett, és vitt előre, DE sose fordult meg a fejembe hogy feladjam.

Csak azt tudtam, hogy nem fogom feladni, és meg fogom csinálni. Legjobban a lábfejem állt be. Ez volt a legrövidebb szakasz, de ezt nem éreztem, hogy rövid lett volna. Ismét hegymenet, majd kiértünk egy fennsíkra, mindenhol legelők, a távolban városok. Beértünk egy településre, ahonnan egy brutál meredek, kavicsos úon kellett felkapaszkodni. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt járművek is használják, majd szembe jött velem egy trakesz, megrakott pótkocsival, és a pótkocsi kereke benne volt egy vas edénybe, ami pluszba fékezett. (ilyet még nem láttam) Ezen a ponton ez volt a legemlékezetesebb. A tetőn ismét egy nyílt terep következett.

Eléggé elgyötörtem és fáradtan érkeztem meg az utolsó ponthoz. Lábaim totál kivoltak, alig akartak előre vinni. A lábfejem kivételével, totál végigkentem magam izomlazítóval, ami kicsit helyrehozott. Muszáj voltam itt időzni, hogy az utolsó félmaratonra legyen erőm. Nemsokkal a pont után kezdődött egy újabb mászás, ami szerencsére nem volt vészes. Ezt követte egy hullámzó erdei ösvény, ahol már annyira elkészültem, hogy futni is botal tudtam, síkon is meg lejtőn is. Itt már úgy ösztönöztem magam, hogy előre jussak, ha sikerült pár száz métert egyhuzamba futni, akkor a szokásos 20 percenkénti ivás mellett ihatok. Meleg volt és be kellett osztanom a folyadékot. A főutat keresztezve, a szervezők mondták, csak 10 km, és egy nagyobb hegy jött, a szintrajzot figyelve. Majdem sírtam (igen, férfiasan bevallom, igen) mert már annyira boldog voltam, hogy be fogok érni. Brutál hosszú volt , mire elértem a kilátót. Itt már csak pár száz métereket tudtam egyszerre futni lefelé, többet nem engedett a lábam. Ekkör már kezdett sötétedni, a fejlámpámat elő kellett vennem. Gyönyörű volt, ahogy a bükkerdőbe bevilágított a lenyugvó nap utolsó sugara és csak néhány fát színezett meg. Kiértem a műútra, ott meg már azt mondták, hogy még 8 km, de előtte jöttem már vagy 5-7 kmt. Enyhe felfelémenet aszfalton, majd megörültem tőle. Beértem Iwonicz-Zdrojba, tudtam, hogy mindjárt vége lesz.  DE! Egy elég hosszú kitérőt kellett tenni, aminek minden centijét utáltam és a hátam közepére se kívántam. Előbb felfelé, jó hosszan, majd egy hasonló hosszú lejtmenet, persze aszfalton.

Már messziről hallottam a célból áramló ujjongát és zenét, de nem tudtam sietni, bár az utolsó pár száz métert azért megfutottam. Beértem! Nagyon baráti fogadtatásba volt részem a célban. Nem tudom mit éreztem először, annyira fáradt voltam. Mosolyogtam, bár lehet csak erőltetett valami volt, mikor megkaptam a futásért járó kolompom. Ittam egy pár kortyot meg ettem egy keveset, majd leültem egy padra és csak néztem ki a fejemből. Hidegebbnek éreztem az estét mint a rajt pillanatában. Próbáltam átöltözni, magamra venni a hosszú ruháimat, amiket nem használtam, bár hozathattam volna ide magamnak váltóruhát. Telefonlátam egy párat, hogy beértem, és hogy jól vagyok, vagyis inkább totál kész. Annyira el voltam foglalva magammal, hogy észre se vettem, Peti is beért utánam nem sokkal. Bementem a melegedőbe, megbeszéltük a dolgokat és pihentünk. 23:30kor indult vissza a transfer a rajtba, a szállásunkra. Ekkor már az izolációs fóliát is magamra terítettem. A buszon bealudtam. Leszálltunk, és még onnan volt egy pár kili a szállásig, ott letusoltam, majd aludtam.

Hivatalos időm 18:22:29 lett! Első százasomat letudtam. Hatalmas érzés és eufóriát éltem át. Délelőtt picit kipihentebben, összepakolásztunk, posztoltam pár képet, majd elindultunk haza. Poprád felé kerültünk, a Magas-Tátra lábánál kanyarogtunk. Csodálatos látvány fogadott. Megérte arra menni.

Összeségében egy jó kis hétvége volt. Gyönyörű helyen voltunk. Remek versenyt csináltak a lengyelek. Mindenki nagyon kedves volt velünk. Elég technikás, néhol saras, köves, sziklás, gyökeres úton futottunk, ami annyira nem tett jót a lábamnak. A szervezőknek innen is küldök egy hatalmas gratulációt, nagyon ott voltak a szeren, pályajelölés tökéletes, a segítők mindent tudtak és boldogan jöttek oda mindig. Nem szenvedtem semmiben se hiányt. Eddig a frissítéssel sok bajom volt, de most erre figyeltem a legjobban, nem is történt semmi negatív e téren. Pár nappal a verseny után, kicsit kitisztult aggyal, elhatároztam, hogy jövőre is indulok, akkor már nem a túlélés lesz a célom, hanem a jóval jobb idő. 

Sok mindent megtanultam itt, amit nem lehet egy, akár 50 kmes versenyen, ezeken változtatnom kell és akkor jobb lehetek. Rengeteget kell edzenem, megfontoltan és edzésterveket készítenem.

Aki szereti a kihívásokat és a kemény terepet, szeret szenvedni, és nem akar "milliókat" kifizetni egy versenyért, annak itt a helye.

Pacsi