Kellett egy kis idő, mire össze tudtam szedni a gondolataimat, és a bennem kavargó dolgok kicsit csillapodtak.

Novemberben nagy lehetőségnek láttam és a tavasz fő próbatétele volt. A Piros 85 meglett, szintidőn belül, ez buzdíott fel, hogy ne a kicsit rövidebb távra (Szentlászló trail) regisztráljak.

Nagyon kemény volt az év eleje számomra, munka területéén és a magánéletemben is egyaránt, április végén dobbantottam is és hazaköltöztem a Bükkbe. No stresz és no cigi, azt hittem, hogy ezek hiánya segíteni fog a táv teljesítésében, szintuóidőn belül. Az első napokban cigi nélkül, még elég jó volt a futás, mindenszinten, majd kezdtem érezni, hogy lassulok és nem mindig bírom. Ezt átmenetinek érzem, ahogy tisztul a szervezetem a cigi káros anyagaitól, és hozzászokok a dohányfüstmentes élethez, jobban fog menni. Emiatt még mindig elég motivált voltam, és Nem tudom az okát, hogy miért lehetett, de azt hittem, ha nem cigizek, gyorsulni és fejlődni fogok, de én pont teljesíteni akartam mind a 112 kmt.

Verseny előtt rengeteget néztem a térképet, szintrajzot, frissítőpontokat, hogy összeálljon a fejembe minden apró részlet. Már 3 nappal az utazás előtt elkezdtem összeszedni a ruháimat, meg mindent, amire szükségem lehet. Szokás szerint szinte csak futóruha és a futáshoz szükséges dolgokkal volt tele a táskám, "civil" ruha nem nyomott sokat. 

Szombat délbe érkeztünk, elfoglaltuk a szállást, kipakoltunk, és elmentünk várostnézni. Nagyon szép város Szentendre, de nem aért jöttem, hogy ezt csodáljam, majd máskor megnézem így is... Megnéztük, hol van a versenyközpont, meg honnan fook rajtolni a sötétben, és hova fogok befutni. A Dunaparton megittam egy sört (persze alkoholosat), hogy CH-raktáramat feltöltsem. 18:00 kor felvettük a rajtcsomagot, és leadtam a két csomagomat, amit a frissítőpontokhoz visznek ki. Tettünk egy kört az Expón, de nem költekeztem. már most rengeteg futó volt mindenhol. Ezután vissazmentünk az apartmanba, és ott pihenni  szerettem volna még a rajt előtt, vagyis aludni, de nem jött össze. 10 után végetért a pihi, el kellett kezdenem készülődnöm. Az energiaitalról is "leszoktam", de most bedobtam egy RedBullt, hogy felpörgessen. Többször ellenőriztem a csomagom, hogy semmit se maradjon ki. Laza 15 perc sétára volt a rajt, a belvárosban rengetegen sétáltak még, és kezdtem ráhangolódni a versenyre. Szerencsére időben érkeztem és nem kellett sorbaállnom, hogy átnézzék a csomagomat. Semmi se maradk ki a pakkomból. Utolsó apróbbb nyújtások, a torkomba dobogott a szívem, visszaszámlálás, és rajt... Hatalmas érzés, mikor éjfélkor, kb 200 ember elrajtol, és bíztatja őket mindenki, aki ott van és nem fut. Erre vártam nevezésem óta. 

Az eleje úgy ment, ahogy terveztem, a kitűzött sebességet tudtam tartani, az emelkedőkön is és a lejtőkön is. Dobogókői ep-n hülye voltam, mert nem vettem magamra a kabátom, mert széizzadtama polóm és kicsit fáztam. Pár száz méter után meg kellett állnom és fel kellett öltöznöm, nem akartam megfázni és beteg lenni. Szentlélekre már világosba értem. Felvettem, az egyéni frissítésem, átöltöztem, kicsit nyújtottam és indultam tovább. Itt egy fiatal társasággal folytattam az utam, a "Teca-kocsmájánál" lőttem egy szelfit, majd siettem utólérni a többieket. Pilismarótra már úgy érkeztem, hogy holtponton vagyok. Régebbi embereket utólértem, akikkel az elejét futottam együtt, de ők nemsokára már indultak tovább. A leves marha finom volt, kicsit lelkileg is felmelegített és erőt adott nekem a továbbiakhoz. Egyedül indultam tovább, és próbáltam utolérni egy társaságot. Mozgásommal még nem volt baj, csak az erőm kezdett elhagyni és a combom kezdett el görcsölni. (az izomlazítómat felejtettem ki a zsákomból). Sikerül utolérnem a "régi" futitársakat, és velük próbáltamtartani a lépést. Dömösnél megtudtam, hogy magamhoz mérten marha jó az időm, egy órával a pontzárás előtt voltam (kicsit lassult a tempóm, de még így is beérhetek szintidőn belül). Jött a számomra NAGY hegy, amit nem ismertem eddig, a Prédikálószék, lőtte meg a Vadálló-kövek. Én Visegrád utáni szakasz miatt féltem, azt ismertem tavalyról, és a Vörös-kő nagyon nehezemre esett, még zöldfülűként. Ugy voltam vele, hogy jobb ha megállás nélkül felmegyek a tetjére, mintha meg-megállnék, mert így annyira nem fáj. A mászás utáni Dunakanyar panoráma mindenért kárpótolt. Ekkor már a féltávot elhagytam,  lejtmenetet nem futottam meg teljesen, mert még a neheze most következett. Most az időmmel próbáltam játszadozni. Nem vettem észre a földútonaz erdőbe vezető szalagot, így tovább mentem, míg el nem értem a műutat, majd kis kitérő után ismét a pályán voltam. Itt, ahelyett, hogy gyüjtöttem volna időt, inkább veszítettem. Lepencénél kicsit hosszabban kellett időznöm, mint terveztem. Megittam a Redbullom, a frissítőcomagomból, átöltöztem, nyújtottam, majd indulás. Kb 2-3 kmt mehettem, amikor az eddig is görcsölő combjaim megállásra kényszerítettek. Próbáltam még erőltetni, de ennyi volt!

Nehéz döntés volt, mert nem tudtam, hogy végig elkisérne-e ez a fájdalom, vagy elmúlik és nem tér vissza, vagy esetleg rosszabb lesz, és hosszabb időre lesérülök és elmegy a kedvem az egész futástól. Éreztem, hogy nem érnék be 8-ig, csak nagy nehézségek árán, és valamelyik frissítésnél megállítanának a szervezők. Következő epig még sok volt hátra, így visszamentem Lepencére. Közöltem, hogy vége és mondták hogy fél óra múlva indul egy busz, ami visszavisz Szentendrére. Szerencére útközben egy crew csapat felvett és visszavitt. Leadtam a chipem a versenyközpontba, majd a célba átgyalogoltam. 

Őszintén, nem volt kedvem ott lenni, mert nagyon rossz érzés, hogy én nem futhattam át a célkapun, se célfotó, se finisher érem nem lett belőle. DE ami jobbna hiányzott, azaz érzés, hogy én is elmondhassam magamról, hogy teljesítettem már egy 100 km-nél hosszabb versenyt, szintidőn belül. (tudom, hogy nem az, de számomra akkor ey haalmas csalódás volt) Mercit befutóját megvártam, meg nála volt a szobakulcs, meg hogy gratuláljak neki. Közben megkajltam, meg egy vígaszsört is lehúztam. Szomrúan és tanulságosan mentünk vissza a szállásra. Este még megittam 2 pohár bort, majd úgy kidöltem, hogy nem is emlékszem rá.

Másnap még mindig sok minden kapargott bennem, jó és rossz, csúnya és szép. DE rájöttem, hogy ebből tanulnom kell és nem rágódni rajta. Ilyen ez a terepfutás, van, hogy nem jön össze, bármennyire is szeretnénk. Most akartam átlépni a 100 kmes állomhatárt, de ez még várat magára. Majd Lengyelországban átélnem.

Addig is sokkal többet kell edzenem. Szerencsére a Bükk egy jó felszészülési terep. Többet kell foglalkoznom az erősítéssel és a megfelelő frissítéssel. Ki kell tapsztalnom sok mindent, és még többet kell tanulnom, mit bír a testem és ha terhelem mikre van szüksége.

Összességében nagyon jó verseny, mármint az egész hétvége az, tényleg ez a Terepfutás Ünnepe! Jó volt a szervezés és a segtőknek is hatalmas taps és gratula! Örlök, hogy ehhez a már nem is olyan kicsi családhoz tartozónak mondhatom magam, a terepfutókhoz. Jövőre ugyanitt!!!!!!!