Egy éve várok erre a pillanatra. A tavalyi sikertelen próbálkozás után, tudtam, hogy idén éjfélkor újra el fogok rajtolni. Októberben sikeresen teljesítettem a Lemkowyna 103 kmes távját, képes vagyok 100 km feletti távok lefutására is. Nem volt kérdéses, hogy novemberben az elsők között regisztráljak az UTH-ra. Ez lett a 2019-es év első félévének a fő versenye. Erre edzettem és készültem.

Persze nem volt egyszerű sétagalopp. Sok hátráltató tényezőben is volt részem. Év elején új munkahely, ami inkább előny volt, bár elég nehéz volt felvenni a ritmust. Sok minden nem úgy jött össze, ahogy elterveztem, ami a futásra is kicsit rányomta a bélyegét. Bár akkor is menni kellett, és csinálni az edzéseket.

Felkészülésem jól sikerült, erősnek éreztem magam. Tudtam, hogy azzal nem nagyon lehet probléma. Ha úgy van erőből meg tudom csinálni. Egy eseteleges sérülés hozhatja el az idő előtti kiszállásomat. 

Az utolsó héten már alig edzettem, inkább fejben próbáltam összerakni a távot, Hiába nem sikerült tavaly lefutnom, mégis ismertem a pálya kb 90%-át, tudtam mire számítsak. Reálisan néztem a dolgokat, és egy elég futható időt határoztam meg magamnak. Igazából, elődleges cél, a szintidőn belüli teljesítés volt. Reálian azért mégis összeírtam egy megfelelő időt. Pontról pontra haladtam, mindig a következő ep. volt a szemem előtt.

Nem foglaltam szállást, nem terveztem, hogy ott maradok (siettem, hogy végre lássam unokahúgom). Szombat reggel indultam, nem akartam későn odaérni. Pihenni is szerettem volna a verseny előtt. NA itt elkövettem egy kezdő hibát. Most vetem meg a futócipőm. Nem így terveztem, hogy a versenyen avatom fel, de így alakult! (ez nem volt hátrány). Pihenésem annyiból állt csak, hogy sétáltam a városba, és olvasgattam a kocsiba. Nem tudtam aludni. Rajtcsomagot felvettem, leadtam a frissítőponthoz előreküldendő cuccomat.

Fél órával a  rajt előtt már a rajtzónába voltam, és vártam a rajtot. 0:00 perc. Elrajtoltunk. Mindig hangulatos, és felemelő egy rajt. Főleg egy ilyen környezetben, ahol éjszaka, fejlámpák fényénél futjuk az első pár kilométert, egy gyönyörű város, macskaköves utcáján. Szerencsére nem futottam el magam, megkerestem a megfelelő tempót, amit bírni fogok a végéig és úgy haladtam. Nem nézegettem, csak mentem, ahol mászni kellett, ott másztam, ahol futni tudtam, ott futottam. Kicsit féltem az elő résztől, hogy kevés lesz a vizem. 20 kilométerre kellett beosztanom az 1,2 litert. Sikerült. Az általam kitűzött időnél, 20 perccel hamarabb érkeztem Dobogókőre, de nem éreztem, hogy elfutottam volna. Két pohár kóla, egyik kulacsba víz, a másikba meg iso. Ennyi volt a frissítés, ez a kombó meg is maradt, mindegyik pontnál. Tavalyiból tanulva, már a ponton felvettem a szélmellényem, mert nem akartam megfázni. Valami miatt kicsit szarakodott a gyomrom, amit nem tudtam megfejteni, de együtt kellett vele mennem. Pár óra múlva elmúlt, de a verseny közben párszor még előjött. Úgy éreztem, hogy megfelelően tolom a géleket, sótabikat, meg a magnéziumot, de mégse volt minden rendben. Ezt még ki kell tapasztalom.

A cipő jól működött. Nem volt vele probléma. Pilisszentlélekre is elég simán és jó tempóban érkeztem meg, az elsődleges tervek szerint 30 perccel korábban, ami fel is dobott. Itt már nem volt szükségem a fejlámpára. Ami nem kellett, azokat elpakoltam a zsákomba, majd mentem tovább. A tavalyihoz hasonlóan, idén is megálltam egy kép erejéig a Teca kocsmájánál. (Sört most se kaptam!) Egy rövidebb mászás, majd egy hosszú lejtmenet. Nem esett jól, hogy pár száz métert kellett kóvályogni az erdőbe, út nélkül, csak a jelzéseke hagyatkozva menni és keresgélni azokat. Kicsit tájékozódási futást is raktak a történetbe. De ez is a terepfutás szépsége. Pilismaróton elidőztem vagy 10 percet, mire összeszedtem magam, hogy tovább menjek. Tudtam, hogy egy "kellemes" mászás vár ránk. Lejtmenet közben utolért Viki, és együtt futottunk be Dömösre. Jó volt ismerőssel futni egy kicsit és beszélgetni. Ő persze lehagyott a picsába és megfutotta azt az időt, amit én terveztem még az elején! Hatlamas gratula neki!

Előttem az első kemény emelkedő, a Vadállókövek és a Prédikálószékre vezető kaptató. Nagyon fostam az elején tőle! Ahhoz képest elég szépen meg tudtam mászni, kevés energiát vett ki belőlem. A kilátásért megérte feljönni. NedyBali viccesen meg is kérdezte, hogy leöntöttek vízzel? Mert egy száraz mm2 hely nem volt rajtam. Ekkor már a második póló volt rajtam. Lőttem pár fotót, és mentem is tovább.

Tavaly óta nem lett az ezt követő szakasz a kedvencem. Hiába lefelé kellett menni csak, de mégse szerettem. Ilyenkor már fájt a lefelé futás. Ami tavaly Lepence után volt velem, idén, már most előjött a combfájdalom, de most figyelmen kívül hagytam. Figyeltem és nem tévesztettem el az utat, így nem kellett plusz kilit beletennem. Az időmmel is meg voltam elégedve. Több mint egy órával hamarabb ékeztem Lepencére, mint tavaly. Felvettem az ide küldött csomagom. Betoltam az energiaitalom, átöltöztem, megmosakodtam és mentem is tovább. 

Ez a majd 10 km-es szakasz  volt ismeretlen számomra, tavaly itt szálltam ki. A híres Spartacus ösvényen is futhattam. Nagyon szép és futható lehetett volna, persze nem így, majd 70 km után. Ahogy erőmből telt, futottam. Pilisszentlászlón egy közkútnál megfürödtünk az ep előtt. Ekkor kezdtem el érezni, a jobb bokámat, hogy fáj. Egyszer, mert kicsit kidörzsölte a cipőm, másrészt is fájt, aminek nem tudtam az okát. Sajnos nem volt a ponton semmi jégspray, vagy valami kenőcs. Utólag okos az ember, de egy algoflexet betolhattam volna, bár már így is szétcsesztem a gyomrom, nem akartam jobban. Ettem egy levest, frissítettem, majd mentem tovább. Nehezen indultam el és kellett egy kis idő, mire belelendültem. Visegrádig alig volt benne emelkedő, így tudtam ""futni"". 

Nagyon jól esett, hogy Zsófi és párja meglepett engem a ponton. Rendesek voltak, hoztak citromos sört, amit meg is ittam, bár a zselékből nem mertem enni, mert nem próbáltam előtt egyiket se. DE nem tudok elég hálás lenni nekik. Hatalmas energialöketet adott a jelenlétük. Végre átélhettem ezt is, hogy ismerősök kijönnek eléd egy pontra és segítenek és biztatnak! Egy bármilyen versenyen a legnagyobb löketet tudja adni.

Az egyik mumusnak kiáltottam ki a Kálvárián felfelé mászást. Jobban megijedtem, mint amilyen kemény volt. Ilyenkor már könnyebben mozogtam felfelé, mint lefelé. Szerencsére nem az aszfalton kellett felmenni utána, hanem végig erdei ösvényen haladtunk. A tetőn érezni kezdtem, hogy kezdek elfogyni. Eddig teljesen jól tartottam magam, és hoztam az általam kitűzött célt. Pap-rétig a "sunyi" emelkedőt nem bírtam megfutni már.Alig vártam, hogy elérjem a pontot. Ott el kellett időznöm vagy 15 percet, hogy helyretegyem magam. Semmim nem fájt, jól is mozogtam, csak erőm nem volt, kikészített a meleg. 

DE tudtam, hogy nem szabad feladni, mert van időm és alig van hátra 30 kili. Ezt a végetnemérő szakasznak neveztem el (13,3 km halál). Nagyon gyűlöltem végig. Nem néztem meg, mennyi időbe telt leküzdeni. A Vörös-kő lábáig a lejtmenet lett a halálom. Fájt a lefelé futás! Nagyon! Nem is bírtam futni folyamatosan már. A Vörös-kőre elég szépen, kevésbé szenvedve mentem fel. Jó erőben voltam még ekkor is, mert gond nélkül tudtam felfelé mászni! Együtt mentem Mónival, aki az 54 kmes távon indult, de már kívül volt a szintidőből. Nagyon elszánt, hogy nem szállt ki, hanem egészen a végéig kitartott, és be is futott. Az utolsó emelkedő után még kicsit pihentetőre vettem a dolgot, majd felgyorsítottam. Ekkor már csak a szintidőn belüli beérkezés volt a célom. Skanzenhez időben érkeztem. Nem időzhettem sokat, az utolsó majd 7 kilométert meg kellett nyomnom. 

Beérve a városba, elkapott az eksztázis. Nem éreztem fájdalmat, meg bírtam is futni. a Bükkös patak mellett már tisztességesnek nevezetném a futásom. Ekkor hittem csak el, hogy meglesz. A hídon átkelve, ráléptem a macskaköves utcára. Pár méter választott már csak el a céltól és a sikertől. Aki kint ült idegen, futó, kísérő, bárki tapsolt, gratulált, engem meg már a lelkesedés vitt előre. A kordonok közé érve hallom, hogy mondják a nevem! A rajtkapunál egy fotó elejéig megálltam, csippantottam, és vége. El se hittem, hogy meglett!

Eddig legjobb és egyben legszenvedősebb futása volt. Ez már tényleg máshogy fájt. Nem érdekelt az időm, meg, hogy hányadik lettem, meglett és más nem számít. Hatalmas küzdés volt, ezután már elhiszem magamról, hogy mindent el tudok érni, amit szeretnék. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi ismerősöm fog követni a neten főleg, merre is járok, meg ennyien szurkolnak nekem. Hatalmas köszönet nekik, így innen is. 

Így pár nap távlatából nézve a dolgokat, már holnap visszamennék és nekiindulnék újra. CSAK EGY KÖR! Jövőre remélem erősebben térek vissza, és akkor már nem csak az órával szeretnék versenyezni, hanem másokkal is. Imádtam minden egyes méterét! Jó, nem! :D

Végül, de nem utolsó sorban, meg szeretném köszönni Csanyának, hogy megálmodta és megszervezte ezt a versenyt, és az egész Crew csapatnak. Jelzések rendben voltak, nekem legalábbis! A frissítőpontokon mindig volt minden, vidám, segítőkész segítőkkel találkoztam! Hála és köszönet, az önzetlen munkájukért. Királyok vagytok!

Pacsi!